Egy szürke, hideg téli délutánon találkozom Furával, Öcsivel és El Magicóval a tatabányai vasútállomáson, aztán átgurulunk Tatára, ahol Szimat vár minket. Már az autóban elkezdődik egymás ugratása, mennek a sztorik, a zrikák, szóval jó a hangulat, ami az interjút is jellemzi majd. A srácokon mindvégig érződik, hogy „rávannaKáva” egymás hullámhosszára, többször előfordul, hogy befejezik egymás mondatait, de a viccet is értik, a csipkelődéseknek mindig nagy nevetés a vége. Csak a zenét illetően nem ismernek tréfát, nagyon ön- és céltudatosan nyilatkoznak az előttük álló lehetőségekkel, feladatokkal és kihívásokkal kapcsolatban. Teszik ezt szerencsénkre bőbeszédűen, így az alábbiakban (majdnem) mindenről szó esik, amit a Káváról tudni akartál, de nem volt alkalmad megkérdezni.